Az év líratermésének top tízes listába rendezése kettős funkcióval bír. Értsük például át- és visszatekintésként. S ha ennél maradunk: míg 2024 az autofikció és általában a személyesség éveként volt jellemezhető, 2025 lírakötetei között szép számmal találhatók olyan darabok, amelyek nagyon is tudatosan hívják ki ezt a költészeti gondolkodást. Megszaporodtak tehát a vallomásosságon, a megszólalás közvetlenségén reflektáltan túllépő, az esztétikai élmény komplexitását célzó és a nyelv teremtőerejére tüntetőleg ráhagyatkozó anyagok.
Mindeközben tavaly kevesebb olyan kötet jelent meg, amely a társadalmi felelősségvállalás, a szociális érzékenység direkt kódjait használta volna; ha ezekben a szövegekben találkozunk is közérzetiséggel vagy politikummal – márpedig találkozunk –, akkor kevésbé a cselekvésre felszólító aktivizmusként, mint inkább a nyelven való munka megkerülhetetlen, sőt konstitutív elemeiként tűnnek fel. Emellett úgy látom, egyre nagyobb igény mutatkozik a könyv szövegalapúságának újragondolására, a grafikák és más, olvasást befolyásoló technikai megoldások beépítésére – köszönhető az újonnan alapított kiskiadók kreativitásának és vállalkozókedvének is.
A lista másik funkciója a rangsor felállítása.
Számokat biggyeszteni – majdhogynem esetlegesen – több évig odaadással készülő könyvek mellé a magamfajta olvasók számára roppant kellemetlen. Ám mivel eleget akartam tenni e feladatnak, komoly dilemmába ütköztem. Valószínűleg részleteiben másféle listát kellett volna készítenem, ha valamiféle ideális igazság- és helyezésosztó gépnek képzelve magam csak azokat a darabokat veszem fel, amelyek szerzői idén is – mint hosszú évek óta bizonyos időközönként megjelenő újabb és újabb, egyenletesen magas színvonalú verseskönyveikkel mindig – bizonyítják kánonbéli helyüket, s ennélfogva megkérdőjelezhetetlenül ott kéne lenniük bármiféle év végi összegzésben. Engem ugyanakkor azok az – olykor korántsem tökéletes, de mindenképpen kivételes – verseskötetek fogtak meg, amelyek ilyen-olyan okokból meglepetést okoztak, és gondolkodásukkal, problémafelvetésükkel, esetleg néhány ötletes szóképükkel hosszú időre elkísértek. Ugyanezt kívánom e könyvek más olvasóinak is.
+1. Zilahi Anna: Gyengédség, Magvető Kiadó
Zilahi Anna Gyengédség című kötete esszéisztikus, kimódolt versnyelvével tűnik ki, amely a személyesség mentén formálódó tapasztalatokat a létezők sokféleségébe vezeti. Színes és változatos világ mutatkozik meg, amelyet az odafigyelés és a másik létének elismerése hat át.
Találkozunk mélytengeri élőlényekkel, a növényvilág különösségeivel és más természeti jelenségekkel,
amelyek leírása a kortárs kritikai diskurzus szerteágazó fogalomtárával és az alanyiság kódjaival érintkezik, nem ritkán groteszk hatást keltve: „Már nem ijesztő gondolat, / hogy a testem egy korábbi, önpusztító kultúrában / élt kocsonyahal teteme, mely újraértelmezve / éli szelleméletét a szelleméletet élő / testek raktárpolcain” (Psychrolutes marcidus).
A kötet nagy erénye, hogy egybefogja Zilahi különböző művészi ágakban végzett munkásságát. Gyakoriak a képző- és médiaművészeti utalások, ám a Gyengédség versei elsősorban a zene területéről merítenek. Ezt eleveníti fel például a tempójelzésekkel ellátott, tulajdonképpen konceptuális partitúraként is felfogható Polypsisme. A vers a Psychrolutes marcidus és a Fodrozódás darabokkal kiegészülve Zilahi ökoköltészeti etikájának rendkívüli darabjai, amelyek megmutatják, hogy
az irodalom miképpen válhat a tudományos leírás vagy a kizsákmányolás ellenében a másik iránti méltányosság és szolidaritás kifejezőjévé.
Nem tudok azonban elmenni amellett, hogy számos vers esetében félő, a jólformáltság modorosnak, az intellektuális mélység felszínesnek találtatik. Ugyanakkor a fentebb említett darabok közül valamennyi önmagában is az év kiemelkedő versei között tartható számon. Ezért, még ha csak említésképpen is, de a Gyengédségnek helye van egy összegző listán.
10. Áfra János: Kitakart anyám, Kalligram Kiadó
A Kitakart anyám letaglózó gyászfolyamatot jelenít meg. Drámaisága abban a felismerésben érhető tetten, hogy mindaz, ami az elhunyt után maradt – a pontatlan emlékek, hátrahagyott tárgyak, egy fotóalbum darabjai –, elégtelen a jelenlét közvetlenségének visszanyeréséhez. „Ami itt történik, nem költészet, anyám / archeológusi leltár csak az életünkhöz” – írja az Egy régész tekintetével című versben, és bár a kötetre valóban jellemző a jólformált beszéd elhagyása, a poétikai eszköztelenség,
kevés líraibb helyzetet lehet elképzelni egy fiú hiábavaló próbálkozásánál, hogy újra és újra megszólítsa az eltávozott anyát:
„nem tudom, / jelent-e még valamit ez az érzés / a te állapotodban, jelent-e valamit még a te, / hogy egy rendszerbe kényszeríteni / a kimondhatatlan képeket van-e értelme” (A te bizonyságod). Az élőbeszédszerű megszólalást szelíd, álomszerű képek egészítik ki: „Volt idő, amikor a mozdíthatatlan, megtartó földnek hittelek, anyám, / termékenynek és jól pergőnek” (Ragyogás).
A kötet Áfra korábbi munkáihoz hasonlóan erőteljesen épít a nyelven túli jelekre. A versek mellett Balogh Kristóf József és Imreh Sándor Menetmen által családi fotókból készített, elmosódó kontúrokkal dolgozó, kísérteties hatású alkotások láthatók. Legtöbbje az önfeledt gyerekkor pillanatképeit rögzíti, melyek intimitása csak tovább növeli az anya megszólításáért való kétségbeesett küzdés megrázó hatását.
A kötet a vizualitás mellett megidézi a költészet atavisztikus közösségi jellegét is:
az egyes ciklusokat női istenségekhez szóló ódák nyitják, amelyek a gyászfeldolgozás igényének univerzalitását jelzik, noha emelkedett, archaizáló nyelvhasználatuk elüt a kötetet jellemző alanyiságtól. Mindazonáltal egyenletes, színvonalas versek összessége a Kitakart anyám, amelyet a keresetlenségben rejlő tragikuma és a fel-feltűnő szürrealista képhasználat tesz az év egyik emlékezetes darabjává.
9. Körösztös Gergő: lágy szilánk, Fiatal Írók Szövetsége
Mit adott a kortárs magyar lírának a neoavantgárd? Például Körösztös Gergő verseskötetét. Meglepő koncentrációban érzékelhető benne Erdély Miklós hatása. Megmutatkozik ez egyfelől a tőle származó vendégszövegekben, azok kreatív újrahasznosításában, a performatív, kategorikus kijelentések és a reáltudományos szókészlet alkalmazásában, az elliptikus-enigmatikus párbeszédes formákban, valamint a szokatlannak ható birtokos jelzős szerkezetekben, mint ez itt: „az emlékek akasztói a könyöklés erkélyén” (Ki be néz). A nyelvi működés párhuzamosságai mellett gondolkodásbéli hasonlóságok is látszanak, ezt leginkább talán agnosztikus avantgárd tudatként lehetne megjelölni: „amit legyőz megvalósul / amihez nem ér el / arra már nem gondol senki”. Mit is jelent ez?
Körösztös távol tartja magát az avantgárd haladási és harci kedvétől-kényszerétől, helyébe az érzékelés kiüresítését helyezi.
A vágyat, hogy a „valami” mögül kilesse a „semmit”, és gyanakodjon mindenre, ami megvalósulni látszik: „Ha egy vízió mögé beáll a valóság, / éppúgy érdekből teszi, mint oligarchia / a törpepárttal: vigyázzunk vele” (Cím nélkül, 320×210, vegyes technika). A kötet két kulcsfogalma az én és a tekintet: „megkondul, amit sokáig nézek. / megkondulok” (Tíz vers).
Az avantgárd nyelvezet mögött nagyon is klasszikus probléma áll, az önmagunkba zártság nyomasztó tapasztalata, amelyre a kötet az önfelszámolás megkísértésével válaszol.
Körösztös nem alanyban és állítmányban, hanem térben és perspektívában gondolkodik,
ezáltal a legszemélyesebb vallomások megtétele, a lemeztelenítő önvizsgálat is csak az én elveszejtéséért, a létezés – emberi vagy nem-emberi – alternatív formáinak megtapasztalásáért, a „közös senki én” megvalósításáért történik. Amennyiben a személyesség elvesztését tekintjük a kötet fő programjának, nem tudom, e program csak részleges sikerét jelenti-e, ha azt mondom, a lágy szilánk az év egyik legkarakteresebb kötete.
8. Fancsali Kinga: Nem a haláltól, Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége
A Nem a haláltól témáit a közélet ügyei közül válogatja. Megjelennek benne a késő kapitalizmus kurrens problémái, a klímaválság, a prekariátus lét, de fontos szerepet kap a női egyenjogúság és a szexualitás megélésének nehézségei.
Az alapvetően tragikumra hangolt versanyag súlypontját a családi traumák feltárásában találjuk:
az apával szembeni sérelmek hol nyers, hol mitologizáló, de mindig eltökélt és könyörtelen leltározásával, valamint a halálvágy családtörténeti beágyazottságáról megrendítő őszinteséggel szóló vallomásaiban. Szimpatikus versbeszélővel van dolgunk, aki többnyire távol tartja magát az áldozatszereptől, de nem is áltatja magát azzal, hogy megszabadulhat a terhelt családtörténet személyes következményeitől. Helyette e sérüléseket feldolgozva Fancsali hőse az önmegértés és az elfogadás irányába lép.
A kötet tehát olvasható felszabadulásgyakorlatok sorozataként, amely egyszerre vonatkozik a családi traumákkal való megbirkózásra, a konvencionális szerelemkép áthágása miatti bűntudat feldolgozására és a halálvágy-romantikával való leszámolásra. Egy, a sérelmeket számba vevő üdvtörténeti narratívában persze nem lenne semmi különös, sőt. Amiért a Nem a haláltól az év egyik figyelemre érdemes verseskönyve, az éppen a
kíméletlen, kérlelhetetlen poétika, amely meghökkentő nyíltsággal képes megszólalni.
A kötet legjobban sikerült részei emellett azok, melyekben ez a sokféle módon traumatizált én különféle megszólalóknak adja át a helyét, legyen az a rettegésről című versben a Novák Katalin-beszéd ironikus idézése vagy a napirendi pont montázsa, ahol a lakógyűlés formális nyelvezetének érzéketlenségét a problémásnak ítélt lakók szubstandard megszólalásából kibomló elesettség teszi érzékletessé. Figyelemfelhívó, határozott belépő. A későbbiekre nézve is sokat ígérő debütkötet.
7. Závada Péter: Éngép, Jelenkor Kiadó
Závada Péter verseskönyveinek általános jellemzője, hogy mindig érzékenyen reagálnak az aktuális irodalmi mozgásokra. Így van ez az Éngép esetében is, amely az irodalom biografikusságával szembeni esztétikai ajánlatként lép fel, vállalva a képzelet és a költői nyelvteremtés elsődlegességét.
Az én osztottsága a kötet koncepciójának meghatározó vonása:
a Závada Péter szerzői név alatt olyan versek kerülnek közlésre, amelyeket a fikció szabályrendszere szerint a biológiai szerző helyett az úgynevezett Éngép készített el. „Én vagyok az Éngép, az Éngép én vagyok, az Éngép az mindig valaki más” – kezdődik a kötet, és a Flaubert-, valamint Rimbaud-áthallásokkal máris a személyesség magától értetődőségét szkeptikusan fogadó gondolkodás példatárába érkezünk, amely aztán számos további darabbal bővül: Phalarisz bikájától, Kempelen Farkas sakkozógépén, Kleist marionettszínházán és Heiner Müller Hamletgépén át a mesterséges intelligenciáig.
A határozott koncepció mögött azonban éppen mintha az alanyi beszédmód lehetőségei bukkannának fel. Van, hogy egy kinetikus folyamat szenvtelen leírása szemérmes szerelmi költészetté érik, máskor egy ekphraszisz a személyes veszteségélménnyel való újbóli szembesülés terepévé válik. A tág kultúrtörténeti merítés, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó filozófiai-irodalmi-tudományos diskurzusok felidézése ellenére tehát
az Éngép nyitott marad a primer olvasási tapasztalatok felé is.
Az elméletorientált megközelítésnek kedvező kérdésfeltevések szellemessége ugyanúgy erénye a kötetnek, mint a pontos, letisztult, sűrített versnyelv érzékisége. Ki ezért, ki azért, de megtalálhatja benne a kedvére valót.
6. Nemes Z. Márió: Irgalom és számonkérés, Jelenkor Kiadó
Az Irgalom és számonkérés egyszerre olvasható a 2019-ben megjelent Barokk Femina folytatásaként, hozzá fűzött magyarázó kommentárként, és annak világától való elrugaszkodási, pontosabban alámerülési kísérletként. A korábbi, nagyobb narratív szerkezetben gondolkodó anyag helyett
Nemes Z. visszatért a verseskötetek klasszikusabb formai struktúrájához,
ugyanakkor az Irgalom… magán viseli a Barokk Femina főbb jegyeit. Ilyen a nyelv és a gondolkodás paranoid működésének előtérbe állítása; az okkultizmus, a testiség és a politika szétszálazhatatlan jelentésstruktúrába tömörítése, a NER ideológiai repertoárjának túlazonosulással való aláásása, az identitáskonstruálás ideologikusságának leleplezése vagy a nekroesztétika kísértetiessége. „A mi Szépségünk: iga” – olvasható az Örömteli Igazság című versben. A romantika szépségkultuszának, a szépség igazságként való felismerésének kifordítása radikális antiesztétikát eredményez.
A kötet versei kilépnek a kultúra megszokott keretei közül, és az alantasnak, az altestinek adnak hangot. „Kiáltok ánuszi mélyből!” – hangzik a Tündérek országában. A hús eszkatológiája tárul fel az olvasók előtt, a végső dolgokról való beszéd, amelyben az irodalom, vele együtt pedig a vendégszövegek sokasága is csupán salakanyagként jelentkezik. Igazán provokatív kötet az Irgalom és számonkérés, amely
módszeresen hágja át a versízlés hagyományos határait, s ez a bátorság már önmagában is figyelemre érdemes.
Mindez azonban a botránykeltésen túl egy tudatosan épülő életmű főbb törekvéseit rajzolja körül, amely nem valamiféle menekülőutat, vigaszt nyújtó ellenideológiát állít az emberi pszichére nehezedő mindennapi nyomással szemben, hanem a jövőbeni, megváltást ígérő „NAGY STÍLUS” eljövetelében (tán ironikusan) bízva a minket körülvevő, racionális módon befogadhatatlan jelenségek totális esztétikai bekebelezését és kiüresítését vállalja. Nagy falat, érdemes emésztgetni.
5. Peer Krisztián: Pazarlás, Okapi Press
„Annyi kellemetlenséggel és kellemetlenkedéssel / jár a költősködés, / hogy csak akkor éri meg, ha minimum top 5-ben vagyok.” (Helyem a sorban) Hát legyen! Egyébként, hogy a Pazarlás versei milyenek is önmagukban, jók vagy rosszak – csak így egyszerűen –, talán nem is olyan lényeges. Szokás a Peer-lírára úgy gondolni, mint amely összetett módon aknázza ki a szövegbeli és referenciális én megkülönböztethetetlenné tételében, a személyes mítoszépítésben és a karakterisztikus jelenlétben rejlő lehetőségeket. A kötet olvasása közben
az lehet az érzésünk, hogy az irodalmiság és irodalmon kívüliség közti szakadék már-már parodisztikusan indiszkrét felszámolását látjuk.
A szerkesztői jegyzetek – nyomdatechnikailag is találékony – megjelenítése vagy a Patreon-támogatásra szemérmetlenül ingerlő versike („Indíts egy új reneszánszot – / muszáj hozzá regisztrálnod!”) mellett további kacagtató példája ennek a Húsleves, amely szerepelteti a vers Facebook-megjelenése alatti kommenteket is – így jelezve, hogy a kötet darabjai folytonosan kiutat keresnek a könyvtárgy zártságából.
Peer írásai a személyességen túl mintha két jellegzetes habitus körül sűrűsödnének. Az egyik Diogenészé: az általa vélt igazságok kockázatos kimondása („az SZJÁ-nál kezdődik a kollaboráció, / mert az ÁFÁ-t fizetem én is, / amíg eszem” – Változhat itt bármi?), kitárulkozó nonkonformizmusa rendkívül irigylésre méltó, egyben megbotránkoztató szabadságfokot mutat. A másik alak – a kötetben többször is verscímként szereplő – Philoktétész, az emberkerülő, magányos sebesült, aki magára kényszerített önfegyelemben vet számot múltjával.
A mulandósággal való szembenézés és a nyomhagyás vágya adja a Pazarlás alaphangoltságát,
amely megmutatkozik a korábbi versek újraírásában is. E költészet egyik alapvető törekvése a költőien lakozás tapasztalatának megerősítése, amelynek komoly személyes tétjei vannak. „Hiszen csak akkor és addig vagyok költő, / ameddig írok” (Alkalmi vers a pozsonyi Bázis fesztiválra) – minden vers tehát alkalom, hogy az én költőnek érezze magát, olyasvalakinek, akinek létállapotát nem önmagában az anyagi nehézség, a rászorultság vagy a függőségekkel való küzdés, ez a hervasztó költőietlenség határozza meg, hanem a pazarló és pazarolt életnek valamiféle (pszeudo)ködlovag-esztétikába hajlítása és a nyelv által maradandóvá tétele.
4. Keresztesi József: Szabadság mozi, Jelenkor Kiadó
Ugyan ma már szinte alapvetés, hogy a kilencvenes és kétezres évek eleji nyelvjátékokra és formabravúrokra építő ironikus líra jelentősen vesztett vonzerejéből, lám, 2025-ben Keresztesi József épp ilyen kötettel rukkolt elő. A Szabadság mozi igen impozáns bizonyítéka annak, hogy még ma is lehet érvényesen megszólalni ebben a paradigmában.
A kötet verseinek egyik alapvető tapasztalata a költészet létjogosultságának deficitje.
Különös erővel kérdez rá erre a Csütörtök című vers, amely az ukrajnai háború hírével való első találkozást rögzíti egy szelektív szemétgyűjtő fölött állva: „»Hajnalban Oroszország támadást indított Ukrajna ellen.« / Minden birodalmi képzelőerő merőben költőietlen”. Mi dolga tehát a költőnek a világégés közeledtével? A kortárs költészet alapvető kérdése ez, amelyre sokféle válasz adható. A leggyakoribb talán, amely megoldást a gondoskodás, az elesettek melletti kiállás esztétikai megvalósításában lel. Keresztesi kötetére azonban nem jellemző az efféle világnézeti elköteleződés, jóval inkluzívabb poétikát működtet.
„A verset annak írd, aki akkor olvassa majd, amikor te már nem leszel” – írja a Tanácsok egy fiatal pályatárshoz című, tulajdonképpen mégiscsak önmegszólító darabban, és Keresztesi valóban egyként szól a nyugalmazott paptanárhoz, a mufurc ácsmesterhez és az üzlettől visszavonult oligarchákhoz vagy Szváziföld jogos trónkövetelőjéhez. A bárkihez, akárkihez való szólást pedig a kötet alkalmi jellegű, nem ritkán kisebb ötlettöredékekből kollázsolt, közvetlenséget sugárzó, mindig kicsit fecsegős dikcióval, kinek szégyellnivalóan kínos, kinek önfeledten kacagtató szójátékokkal, rímmel és ritmussal dolgozó nyelven képzeli el.
A kötet úgy beszél korunk tragikus abszurditásáról, hogy iróniájával nem csökkenti annak súlyát,
ugyanakkor a versbeszélő annak sem áldozatává, sem ellenségévé nem akar válni. Egyszerűen csak megpróbál benne figyelmesen élni, kis örömeit észrevenni, és camp stílusú haláltáncba forduló ritmusát felvenni: „tudjuk, van para, pampara-pampara” (Eukaliptust, most!).
3. André Ferenc: Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára, Gutenberg Kiadó
A Százhúsz csikorgó télen át alcíme szerint „hangjátékokat” tartalmaz József Attilára (Hatházi Rebeka önmagukban is színvonalas kollázsképeivel kiegészülve). Valójában kórusművel van dolgunk, André Ferenc ugyanis nem csupán a József Attila-líra jellegzetes szövegvilágát dolgozza fel, hanem sok más költő nyelvi világába bújva figyeli, onnan mi az, ami számukra – s persze számunkra – József Attilából lényeges lehet.
Bár az imitáció mindig humorforrás, ez a könyv mégsem gúnyol vagy parodizál, inkább nagy költői életműveket bővít és egészít ki.
Mindehhez az elsődleges szűrő a József Attila-életmű és annak kultusza, amelynek hatás- és hagyománytörténetét tágítja André. Teszi mindezt kiváló stílus- és formaérzékkel, elképesztően sűrű, bravúros, de mégsem öncélú vagy fitogtató intertextuális játékokkal – ennek csúcspontját a káprázatos KAF-változatok jelentik.
A versek többsége a megidézett szerzők József Attila-hommage-ainak sorát gyarapítja, de olvashatunk elrugaszkodott mozdony-, ChatGPT- vagy popzenész-szövegváltozatokat. Emellett vannak, amelyek anakronizmusként mutatkoznak: Ovidius hexameterei a Tiszta szívvel sorait idézik. Máskor ukróniaként működnek: az Orbán Ottó-verzió József Attila és Allen Ginsberg találkozását vizionálja. Néhány vers látványos módon belenyúl a József Attila-líra irodalomtörténeti elbeszélésébe: a látomásos Ady–André-vers egyszerre mutatja Adyt jövőbe látó váteszként, az új Gyermek eljöveteléről szóló jóslat pedig hatásosan alapozza meg a kultikus József Attila-karaktert („Ha vendégségbe jön, átrendezi a szobád / S hol Ő leül, ott nem marad helyed” – Az új Gyermek), de ugyancsak szép a Babits hangján megszólaló Gyónás, amely a Magad emésztő… párverseként a két költő konfliktusát helyezi utólagosan nyugvópontra.
André kötete többszörösen rétegzett megemlékezés,
végső soron mégiscsak túlmutat József Attilának és az imitált szerzőknek szóló tiszteletadáson. A hagyománynak azt a felszín alatt mindig is zajló mormogását teszi jelenvalóvá, amely ha öntudatlanul, de mégiscsak alapját adja a kortárs magyar irodalmi beszédmódnak – érdemes hát jól fülelni.
2. Ráday Zsófia: A Csendkirály győzelmi beszéde, Okapi Press
Az idei év kétségkívül legnagyobb meglepetése Ráday Zsófia debütkötete volt számomra. A Csendkirály győzelmi beszéde jelentős kísérlet a költészet és a szó varázserejének visszavételére. Ráday lírája a népmesék, mondókák és a népi szürrealizmus repertoárjából merít, ehhez igazodik a versnyelv is. Gyakoriak az ismétlődésekre épülő, mondókaszerű versstruktúrák, a ráolvasás retorikája, illetve az olyan leleményes és érzékletes szóképzések, mint a „puttóhurka” vagy a „himnuszhosszú sóhaj”.
A fantáziadús és játékos versvilágban a természeti, tárgyi és emberi között folytonos az átjárás:
a diákok nyugdíjazott tanítónénit újítanak fel iskolai limlomokból, a porcelánbábu pedig a családot terrorban tartó autoriter uralkodóvá válik. A gyermeki ártatlanság negédes bájosságát többnyire sikerrel elkerüli A Csendkirály... Brutalitás és gyengédség, otthonosság és fenyegetettség egymással nehezen kibékíthető érzetei vannak jelen a versekben. Különösen jól érvényesül ez a kötet anyaszereplőinek vagy az Embercsinálók félapáinak odaadó-önemésztő jegyeiben: „A harmadik vetélésre már várnak is titokban. / Férfiünnep ez errefelé. Összegyűlnek a félapák, / magukhoz ölelik rózsafatusú fegyvereiket.”
A mesei és játékos elemek szerencsésen szerveződnek hozzá a kortárs valóságtapasztalathoz, az Egy játék inkarnációi például az állatok iránti kegyetlenséggel kevert gyermeki kíváncsiság nagy témáját teszi meg egy ország tönkretételének allegóriájává.
A kötet egyfajta felnövéstörténetként is olvasható,
amelynek hőse a születés és a családi, iskolai környezet mitologizáló eseményeitől az önállósulás felé halad. Ezen az úton a lírai én a felnőttek világának rendszabályaiba ütközik, s úgy tűnik, számára a mesei, varázslatos nyelv – nagyon is bölcsen – az infantilizmusba való menekülés helyett a korlátokkal való játékosan komoly és komolyan játékos szembenézés lehetőségét kínálja. Ha visszatekintünk, már a kötet elkészültében is van valami mesei, méghozzá a szerencsét próbáló hős alakja. Az Okapi Press júliusban kéziratkereső felhívást intézett, szeptemberben kihirdették, hogy 297 pályázat közül Ráday Zsófia nyert, októberben pedig már polcra is kerültek A Csendkirály… példányai. Ezután mondja valaki, hogy ne higgyünk a mesékben!
1. Kustos Júlia: Tehetetlen bálványok, Jelenkor Kiadó
A Tehetetlen bálványok mértéktartó versnyelvével és problémaérzékenységével hivalkodástól mentes, mégis merész, bátor kötet. A kötet első felében szerepverseket olvashatunk, amelyek a címbe emelt bálványfogalom változatait jelenítik meg. Eltérő karakterek bontakoznak ki, akik hol az önmegtartóztatásra intő anyai elvárások szigorától szenvednek, hol a vágy vonzó tárgyaiként ismernek magukra. Ami viszont közös bennük, hogy alakjukat mindig csupán a másik által kreált ideálképhez való igazodásban nyerik el. A kötet olvasható úgy is, mint amely
e bálványlét passzivitásából a kötöttségek alóli megszabadulásig, az őszinte feltárulkozásig halad.
Valóban, egyes versek meghökkentő nyíltsággal szólalnak meg testtapasztalatokról, veszteségélményekről és az érintésben való vigasz kereséséről: „mert a rossz feminista is szeretni vágyik / mindennél jobban – akár egy állat” (A rossz feminista). A Tehetetlen bálványok számomra elsősorban nem a letaglózó őszinteségével tűnik ki. Fontosabb, hogy a kötet a készen kapott, könnyűkezű világ- és lélekmagyarázatok, a leegyszerűsítő moralizálás helyett a bonyolultság vállalásában leli meg tétjeit. Érvényes ez a szövegben megalkotott személyesség rétegzettségére is. „Sok hasonlatom van magamra” (Semmi) – mondja a pszichoterapeutánál ülő versbeszélő, s itt nem az önmaga állításának öröméről, az ego túlhabzásáról van szó, sokkal inkább az én olykor paradoxonokig hajtott komplexitásáról. Mert a kötet alakjai egyként gyötrődnek a bálványléttel járó kötelmektől, és rettegnek ennek a némelykor kegyes állapotnak a megszűnésétől; egyként kívánnak szabadulni a feléjük irányuló rajongástól, és szégyenkeznek, ha nem felelnek meg az elvárásoknak.
A kötet rendkívül széles és egymástól nehezen elválasztható érzelmek örvénylését jeleníti meg. „Nincs az a folyó, mi megállja saját áradását” (Mutatvány) – a versek beszélői rendre vágyaiknak kiszolgáltatott figurákként lépnek elénk, az érintés és a szabadság utáni vágy azonban bűntudattal és kíméletlen önvizsgálattal keveredik.
Gyengédség, kellem, düh, önvád és félelem járja át a verseket,
ezt az erős intenzitást azonban zabolázza az önmegértő irónia feloldó hatása és a kimért, veretes líranyelv. A kötet egyik legnagyobb nyelvi erénye, hogy az élőbeszéd pongyolasága mitologikus és bibliai, letisztult képi világgal, archaizáló-historizáló retorikával párosul, s az ebből fakadó elemeltség a hétköznapi, személyes élményeket az örökérvényű tapasztalatok felé nyitja meg. Sallangmentes, kimunkált líra. Egy beérett költészet szép bizonyítéka.
A borítófotót Pótor Barnabás készítette.
